Judícium (Ítélethozatal)

2005, szeptember 14 - 08:15

Vétkezz csak nyugodtan.
Majd négyszemközt
meggyónod Uradnak…
Elhadarsz néhány
Miatyánk-ot… Üdvözlégy-et,
áhítatos pofával ostyát nyelsz.

…Csakhogy bevallanád-e
népes gyülekezet előtt,
hogy hazudtál, loptál, csaltál,
az Úr nevét hiába szádra vetted,
hogy elátkoztad azt, aki szeretett,
hogy követ dobtál a kenyeret nyújtóra
és nem nyitottad szádat senkiért
csak magadért bátran a szóra?

…Hallgatsz? Lódulj, és lődd le
- de ne hibázd el - az árulkodó kakast…
Aztán verd agyon bunkósbottal
a benned felszólaló Tamást.
Találj ki újabb bűnöket,
miket majd meggyónhatsz.
Ne várj feloldozást!

Elvetemült mesebeszéd

Tegnap éjjel kérésekkel ultizott
az Isten. Gondban volt,
melyik kártyát mikor és hova…
Terített, de beleveszett a kontrákba.
Rehirsch után bekiáltotta: „fedáksári!”
Az agg színésznő előcsoszogott,
elkezdett énekelni.
„Eh, nem ez!” - mérgelődött az Úr,
s az összes lapot felgyújtotta.
Sok szikra szertehullt.
S lőn világosság! - csillag milliárd –

Ott guggolt fenn a mennyben,
- arcán a világ legszebb mosolyával -
és hamleti koponyával
búgócsigázott önfeledten
egy meg nem született gyermek.
Gödrös kezében a muzsikáló játékszeren
a „lenni vagy nem lenni” összefolyt betűi.
Aztán elunta a kis komisz,
és ökörnyálon jojózott az idővel.
A guriga (f)elrepült olykor,
Máskor meg a Földig ért.

Kicsit távolabb Cupidók álltak,
lövésre készen, de nem volt célpont
a célkeresztben. Minden
élőlény aludt. Egyetlen
zöldlevelit találtak ébren,
csúfondárosan nevettek, és kilőtték.

Most a mesebeli királylány van
mérhetetlen gondban…
Habozva veszi a békát tenyerébe…
Csókolja? Lenyelje?

Csak egy kis nyelvminátorkodás

Profánc karrier

A porzósztár
szerelemzsonglőrként kezdte...
Mono-szapiensz lett belőle.
A fényes jövővel kecsegtető
mázasságpiacon csiklórepüléssel
nagy mélységekbe jutott.
Újabban
létkondicionált szobában
ad körömkoncertet.

*

Agykrém

A doki azt mondja
akasztófatumorom van,
és sajnálatos módon
nem gyógyítható.
A tápolási díj bizony 'bokros',
de, ha már ezt mérte rám a jó sors,
adóbevarrásom
cserébe felajánlom.

*

Útravaló

Lakásiszonyok dúlnak.
Közszájon morog,
hogy akit erősen maró flúg gyötör
és dolgafékezetlenül
családimáz építésbe fog,
annak a jótéti állam
minden segítséget megad:
kamuban sült pogácsát,
komorszájszűkületet,
kényszernyögdíjt...
Koromszakadtáig dalolhatják
a karcedzettek:
"Magad Uram, hisz másod sincsen."

Csak tizennégy vertcsipke-sor

Pethes Mária, 2006, Máj 1 - 12:10

Nem tudom, mondtam-e elégszer,
mennyire szerettem halhatatlanságot ígérő
szemed borostyán tüzében feltámadni
a mindent átható reményt? Nem tudom,
mondtam-e elégszer, hogy előtted járt a hit,
és rajtad kívül senki lépte nyomán nem zenélt
ilyen lágy dalt a kavics? Nem tudom,
maradt-e még idő elmondani, hogy
Ikarusz-létedben nem Napod akartam lenni,
de szárnytolladon erős gyanta,
mely a repülés örömében tested megtartja?
Nem tudom, vajon szabadok maradtak-e
legalább a folyton feltörő könnyek,
vagy szemhéjam alá temetett arcodra hull az eső?

Nevednél melegszem

Kétezer éve nézlek.
Tudom mit mondasz -
mégha megtántorodnak
és elárvult falevélként az
elemésztő némaságba hullnak
belőled a szavak… akkor is…
Közel hajolok szívedhez
beléd hallgatózom
ahogy fohászkodáskor Istent
...kereslek
Sóhajom benned bolyong tovább
Visszhangzik tőle a szarkofág
(amit magadra zártál)
Ismerem a Fáraó átkát
Kizárólag a halottnak nincs mitől félnie
…már nekem se
Gránitkoporsód mellett térdelek
Nevednél melegszem
(Fölöslegesen számra nem veszem)
csak odatartom a betűkhöz
elgémberedett ujjam és virrasztok
a szemem alatt mélyülő árokba
esett félholt álom felett

2006.03.16.

Mindennek vége

Már se-tél és még se-tavasz
Korrodál az Idő
Csikorog… Aztán fordul jobbra
Szívemre szitál rozsdás pora
Megkezdődött a visszaszámolás
Születésünknél és lefele tart azóta
Lejtőn… Könnyűszerrel gördülő kő…
Úgy hittem ez a VÉGtelen
Egyszer csak jöttél
Nem mondom: VÁRatlanul
Mert éppen hogy régóta…
És nagy szédelgésében
Megállítottad a Föld nevűt
Mi is álltunk… egy
Mást karolva
Testre feszülő bőrruhában két túlélő
Lebegtünk a gravitációtlan létben
Szupermen Te és én Macskanő
Csillagokat kacagtam az égre
Azóta is ott tikkelnek
Echójukban oda-vissza ring sóhajom
Bárcsak ne lenne vége
Ne lenne vége soha
Óva intettél ne mondjam…
Mert mindennek vége van
Egyszer… valahol
Csak néztelek és azt feleltem:
A Te életed
Ahogy akarod úgy legyen
Az enyémre rögtön ránehezült
Tehetetlenségével együtt a Föld nevű
Atlasszá váltam
Tulipánként görbül alatta vállam
Hogy könnyüljön (Ki)Tartom
Az Univerzum súlytalanságába
Kívülről fújja
Már megtanulta
Amit évezredek óta susognak
A galaxisba verődött csillagok:
SOha
SoHA
SOHA

"Eppur si mouve!"

Bordáid léckerítése mögött
szíved üldözöttként lapul. Semmi
más, csak a tam-tam száma hatványozódik.
Fojtsd barom, fojtsd vissza lélegzeted!
Ha ilyen hangosan fújtatsz, rád találnak…
Hűséggel éltél… Azt hiszed? Mihaszna!
Csak nem gondolod, hogy jutalmad
megkapod, s már nem harap
beléd a sorozatgyilkos-bánat?
Nem úszod meg, bár arcára szerelted
műgonddal Hannibal Lecter szájkosarát,
- amire egy színházi árverésen
győztesen licitáltál. Ugyan már!
- kitől véd és kit… kutya és póráz
esete - Lényegtelen. Senkit nem érdekel
a nagy marakodásban, csak a konc.
Az tét, meg a minél nagyobb hasítás.
A megszerzett darab feletti ujjongás,
meg hogy közben agyonléphetnek három
bámészkodó bambát. Pedig mind tudják,
hogy a pszichotriller-létben az Idő
kifinomult és intelligens bűnelkövető.
Kézre keríthetetlen. Kijátssza az elfogására
felesküdteket. Csodával határos módon
egyetlen életben maradt, bár megcsonkított
áldozata vagy… Így véled. Mert mindig a
magad keresztjét érzed legnehezebbnek.
Az idén mindent megteszel, hogy
szagot tévesszen üldöződ. Bőszen szórod
a borsot lábad nyomába…
Mindhiába. Kiszagol, rosszabb,
mint egy véreb, és több tonnával
ér fel harapása. Először szemre
nyakra megy. …aztán kitépi
szívedet, a tam-tamnak hűlt helye marad.
Míg kifogy belőled a szusz, cipeld csak
a jószándék köveit.

A pokol eléd jött.
Az agyhalál nem sokkal

Galillei felkiáltása után bekövetkezett –

kiállítják és lábujjadra kötik
a szokásos cetlit: (totális) exit…
De ne rémüldözz…

„Mégis mozog a föld!”

2006.01.02.

Rezümé

Összeállnak a napok, mint lovak az istállóban

Kell az ólmeleg biztonságos,

habár unalmas.

Becsukott szemmel dagonyázhat benne

Az ember, és közben elhiszi,

Még van lehetősége dönteni...

Széna-szalma felett.

Aztán mégis más számítja ki

Kenetlen zsanérként nyikorgó tervek esélyét.

Amire vágytál... na éppen arra nem telik sosem.

Akkor lemerülhetsz lelkiismereted komfortjába

Bújt nyomorult, és a mélybúvárkodás után

De(kom)pressziós kabinban kucoroghatsz

Se látsz, se hallasz...

A nagy nyomástól keszonbeteg tüdődben

vigasztaló szavak sípolnak:

Kösd fel magad...

A gravitációra, nehogy lerepülj

A pasztőrözött holnapokról.

És aztán a nagy magasságból is szól

Majd hozzád a kaporszakállú

Hiába tömöd be hangtompító sárral a füled:

Felejtsd el, hogy a távoli ködben álló

Tavasz örökmécseséből lophatsz... szikrát sem!

Mert Istenverte Prométheusz vagy!

Kialudt a tűz... A tolvajlás igyekezetében

(még csak észre sem vetted)

Eltöltött az önelégültség, hogy mindent

Az emberiségért... Most foghatod a fejed.

Jaj, mit is tehetnél? Szegény szerencsétlen,

Lángok nélkül... Vedeld be ezt a hordó pálinkát,

És bízz az öngyulladásban...

2006.01.16.

Apokrif magasztalás

szeret engem az én Uram
Ő az én pásztorom
Az élet tarlóján őrizget
és vigasztalón fényképen
mutatja meg a dús réteket
Tegnapjaim egyre mélyülő
dágványában terelget s ha
elunja bárgyú legelészésemet
trambulinra állít és gyönyörködik
elrugaszkodáskor íjként feszülő
testemben tudja vakmerő vagyok
látatlanul bízom benne és levetem
magam a holnapok beláthatatlan
mélyébe úgy hullok alá akár
angyalszárny kitépett tolla
szép lassan hogy Ő sokáig
láthassa produkciómat
s mikor az üres medencében landolok
összetört testem felett megáll
fejét rosszallón csóválja:
„Ez a cukahara nem sikerült
Próbáld újra!” s megteszem
sokadszorra is mert tudom ha
az este leszáll kiver a kővé
fagyott szerelem szántásába
ahol a vetés elvetél s ha
'sohamegnemvalósulót’ álmodni
mernék időben fejemre üt a
bunkósbottal csak hogy megvédjen
a csalódástól mert szeret engem
az én Uram Ő az én pásztorom

2006.02.02.

Már nem tudok életül

Péli Tamás Jézus sorozatához

Bethániában nem mondhatják:
Ennek pillája se rebbent…
Miként pillangó szárnya,
mikor elhagyja bábját…
Aztán vértelen ajkába
harapott a szín, ahogy nyíló
rózsabimbó szirmának szélébe
reggeli nap bátortalan fénye…
Aztán a vér végigsurrant
letapadt erein
- szentlélek infúzió –
és elért inas kézfejébe…
Megremegett, mint rejtekén
riadt madár, kire veszett
üldözője mégis rátalál…
Végül, mint virrasztás után
ház redőnyét az özvegy,
a tetem világra nyitotta
szemhéját, rá meg a benne
vánszorgó élet…

A sokadalom ovációzott.
Éljenezte a csodát,
a csodatévőt…
és maga magát,
(mert önmaga ünnepléséhez
a tömeg mindig értett)

Hangzavar nyelte el
mit a felélesztett sóhajtott:
Hagyj engem Uram…
a halál sikátorában
Már nem tudok életül.
Halott vagyok…
„cselekvő halott”.

2006.02.09.

Lerokkant jelenben

csak mennek
sivatag-napok tengerében
holnapok hínárosában
s úgy vélik a dolgok mélyéhez
közelednek pedig a halálon
kívül semmi közük nincsen
semmihez
tudják mi a bűn a feloldozás
s hogy a tapasztalás öröméért
gyakorlatoznak keresztutakon
elhiszik hogy minden kínnal
többek lesznek és
lerokkant jelenben
az igaz szeretet szikkadt
kenyerét szájukba veszik

*

csak fekszenek
komfortos nyomorban
elkoszolódott hálózsákok
ölelésében
ideiglenes halottak
múltjukra jégeső golyószóróz
álmuk felett
jelzőlámpa-keselyűk vijjognak
az alkalmas pillanatra lesnek
lecsapnak
az igazak álmát alvókra
kirabolják szájukból az
életmentő remény-csikkjét
egy régi sanzon füttyét a
„ne sírj anyám” kezdetűét
…még abban sem
magukat sajnálják

2006.02.17.

18 éven felüli veryTAKEcseppek

kéjre tapad
szívókorong-ajkam
„dédelgess – súgja -
neked növök nagyra szentem”
lába közt ringok mint
tengeren kecses hajó
az élet ölére gondolok
onnan hullik nyelvemre
cseppjeidből a só

*

ez az a ringás
amire zigóta koromból
emlékezem
ujjbegyeddel simítsd
mellem csúcsát
tejeskávé színű és kemény lesz
akár bimbó mit ablakod
alatti rózsabokron
felejtett november

*

MOST… most
állítsd meg a bolyongó
bolygót ahol
ezeregy mesés éve
először egyesültünk

*

nézd a csellót
csípőm és derekam formázza
húzz vérforraló nótát
arany-vonó díjasom

*

folyton kész vagyok rád
….és tőled
a világ legGébb pontja
VÁR

*

hagyd a gondok seregét
tedd vendégoldalamhoz
petrencés rudad
heverj mellém
illatunk is illeszkedik
maradj férfi
s én majd az égre
sikoltom: Istenem!
...Még!... Ne még!

*

az egyszer maníros
te jobban festesz
de most mindenről
feledkezz meg
szád-nyelved ecset
kegyen
fess a testemre
leendő tegnapot
mikor hajszál híja
hogy meghalok
foglald el honod

*

tollas a hátad
ebben az ölelésben
váltál kísértőből kerubbá

*

ringatom számban
neved betűit
mint kölkeit bölcsőhal
atlantiszi nedvek a lepedőn
az órán a mutatók ki tudja
hányszor váltak eggyé…
nyögdécselő számlapon
ringispilezik az idő…
tikkadtan szédül alá
az éjszakával egybeforrt
nappal

200602.19.

Düh-esszencia felkiáltójelekkel

Nem Niké akarok lenni!
A részvétel fontosabb!
Teljes testtel vetem
magam bele...
nem vagyok elvetélő mag,
de dühös a könnyebb úton
elevenen elsorvadókra,
kik a Taj Mahal márványlépcsőjén
halotti pompával felravatalozott
lehetőségeik mellett zokognak.
Meg ne lássalak ilyennek,
mert legyél bárhol,
megtalállak, rád rontok!
Megrázlak, mint Krisztus
ama vargát,
és ásót-kapát
adok fél lábon ácsorgó
céltalan álmod kezébe,
s ha kicsorbul a fagyott földbe’
hát csákányt!
Nesze!
Az anyád istenit! Legalább
pengjél, szikrázz, de élj!
Zúgasd meg a
holnapok templomának
harangjait!

Künn a bárány, benn a farkas

Kívül rekedtél az akol biztonságán
Ki se látszol
a Tejútig érő Szabadság-fűből
Csodálkozol
miért megy nehezen a nyelés
Azon merengsz
bizton tudod-e a farkasról
hogy farkas
Vajon miért tárod neki fel
minduntalan bárány-nyakad
Kételkedned kéne a Holnap
behízelgő mosolyában
Észre kellene venned
lila ínyét felhúzza
vicsorítása ragacsos veszélyt jelez

Tél elrongyolódott egéből
áruló csók permetez
Vaktyúknak hiszed magad…
(hiába tagadod meg ha kell háromszor)
Azt az egy kakast
amelyik a hajnalt riasztja ellened
Nincs karmod
Ne kapirgálj mások szemétdombján
Fogd már fel: bárány vagy
Hiába a hidrogén… Fekete maradsz
Karmád veled együtt beleveszett a
magányos éjszaka bársonyába
Napnál világosabb: szükséget látsz
(F)elismerésből
ezért hull konok fejedre
újabb és újabb próba

Kibontott kabátban
Mész neki a kürtjellel érkező
Tavasznak (akárha falnak)
Magadra tereled figyelmét
Odatartod kézfejed… szagolja
Összetéveszthetetlen legyél számára
Lankadatlan hited koncként dobod
Vérehulló fecskefűvel bekened
az előző harapásnyomot
(még be se forrt bárány-nyakadon)
Felkínálod édes húsod…

2006.03.16.

Pogány bűnbánat

Bocsáss meg, Uram,
mert bennem
nem Te támadtál fel, hanem
egy sosem volt tánc közben
lábaim közé furakodó
comb forrósága.
Számon a vágy sóhajával
keltem, s nem imáddal.
Bocsáss meg, Uram nekem,
mert tengerszem-kék egedből
az Ő tekintetével Te nézel rám,
és mert Őt áldottam ma reggel is,
nem a bárányt,
ki elveszi a világ bűneit,
és úgy innám csókjait,
mint gyónás után
homlokomra karcolt kereszt
a szenteltvizet.

2006.04.04.

Nyílt levél Zeuszhoz Europétől

Egyszer bánni fogod, hogy
nem merted felvállalni:
istenséged tökéletlenségében
is szerethető vagy.
Miért varázsoltad másnak
a kezdet kezdetén magad?
Fürdőzés közben leptél meg
- mikor oly kiszolgáltatott a test -
egy életerős bika képében.
Konok homlokodra
büszkeség növesztett
arany szarvakat.
Kitágult orral törtettél
a szerelemnek álcázott
leszámolás erdejében.
És akkor megláttál,
amint őszinte meztelenségben
a tenger vízében hajladoztam.
Megtorpanásra késztetett a látvány.
Izmos hátadra ültem, így úsztuk át
a szorost, de kár volt a fáradozás.
Krétán sem lett igaz, hogy a szerelem
mindent legyőz. Csillagkép leszel…
Felhős éjen torzó, vagy majdnem az.
Három ajándékod őrzöm.
Talosz, több mint testőröm,
Laepász, a kutya sosem téveszt szem elől,
és míg élek, nem múlik ki belőlem a dal:
Omnia vincit Amor!
…Ez aztán a diadal! Sokra vittem…
Miért nem hitted el,
hogy én vagyok a föníciai királylány,
kinek kezéből nem véletlenül talál
mindig célba az elhajított gerely?

2006.04.16.

Szabadnapos akkordok

a szántásban abbamarad
egy elvetett álom csírázása
nem takarja be anyaöl-talaj
kocsi nyom girbe-gurbájában
részeget játszik a dal
faluszéli ház ablakából
pislákol az este
mellékönyököl a magány
kettecskén nézelődnek
és elnyomják a vágy csikkét
a hamutartóban

*

nem viszlek kísértésbe
magadba mégsem vihetlek
rád terítem a csábítás
bundáját ha fázol
s ha kimelegszel a padlóra
ölelkezzünk ott
mint aranyló avaron
október novemberrel
aztán dúdolj el engem
szép baritonodon kedves
hogy valami maradjon
a délutánból és belőlem

*

egy pincérnő mosolya
ragadt az arcomra
forralt bort kortyolok
a pohár aljára száll
a kiázott fűszer akár
tenger fenekére aláhulló
ábránd
valahol egy távoli parton
éppen mély levegőt vesz
lemerülés előtt
egy gyöngyhalász

*

hóterhes égből
lehajol hozzám a csönd
megérint és vállon vereget
jól bírod a hideget-meleget
akklimatizálódtál
minden éghajlatú hétköznaphoz
s ha egy szépnek hitt reggel
szemed közé vág egy hazug álmot
Atlantisz lánya akkor is hidd csak el
Téged az Isten tenyerén hordoz

*

kuporgatott emlékekből
tengetik idejüket a nappalok
az éjjelek csípőre csókolt
lemoshatatlan billogot
viselnek pizsama helyett
a végtelen széle felleg
alászáll belőle
Wilson Bentley felhőfizikus
szerinte a hókristály
mikrostruktúrája tökéletes
hatszöget alkot s ha összetapadnak
egymást deformálják
de ahhoz is hőmérsékletváltozás
szükségeltetik
mínusz három fok van
ma steril tűk lesznek belőlük
aranylövést ad be velük
az illúzió magának

 2005.12.1.

ARCpoetika

Nyolcas magnitudójú szív-rengések
simítják arcom domborzatát a tiédre.
Az elmozdulás
a kéreg alatti rengéshullámokban
megjósolhatatlan változást idéz elő.
A teherhordó szilárdság meginog.
Élő szeizmográf vagyok.
Ha lelked magmájában
cseppfolyósodni kezdenek
a megkeményedett emlékek,
hasadékok nyílnak szívemen,
és szememben áramszünetet okoz
a befejezetlen csókok tájfunja.
Tüdőmet beteríti leomló szavak pora.
A támadó homokviharban feldereng
sebesült mosolyod parázsló fénye.
Agyamban előtűnő vallomásod
veszélyt jelző szirénája vijjog.
Elszabaduló energiák
szakítják ki számból a kérdést:
az eszét vesztett nélküled-napok
arcomra gyűrődött módosulásai
ellenére felismersz még?

2005.10.30.

Minden ősz Tiéd - Anyámnak

Cemende napfény.
Mezítelen fasor.
Ledér csonthéjasok.
Csókálló rúzs hecsedlik ajkán
Dér harapdálja pajzán kacsintással.
Remény szitál az állhatatos rózsára.
Dalos szüretből részegen
Nyilvános illemhelyet keres futva a nyár.
Némán aszalódik az ágon feledett szilva.
Őzbarna utcák sarkára lép a szél
(hogy a májusi esküvőn ott legyen).
Homokóra torkában tétovázó percek
Fennakadt órák…

Menetrendszerű járattal
Hathúszkor érkezik a feltámadás.

Átszállóhelyek huzata
Áldja szépen csengő neved.

Hangszálgyulladás miatt
Letartóztatott szavak.

Zöldet suttog
A nádas-sikátor.
Légkondicionált emlékek
Köröznek a tó felett,
Iszapja felhány elveszett kincseket...
Te dobtad azt az érmét
Hogy visszatérj… Mindig itt vagy.
A hegység párálja mozdulatodat,
Mona Lisa mosolyodból felhő...
Integető kezedből szivárvány a kendő.
Narkotizáló hattyúdalt
Dúdol mennyből az Angyal…
Öt éve vigyázol… onnan.
Minden ősz Tiéd.

2005.10.05.

Talpig vörösbegy

Madárijesztő ősz. Unottan időz.
Jövőm, fél lábon... Téblábol.
Szellő sem lebben az agárdi kertben.
Leszáll a földre egy szánalmas levél.
A Múlt küldte. Elhibázott döntés.
Olvasatlanul VAF: Vissza A Feladónak.
Fűz ezüstös loboncát fodrászolja a Nap.
Nem adja fel… váltig kutatja búja okát.
Lángokban minden...
én is talpig vörösbegy.
Holnapom heccelem… Fel torreádor!
A barackfa körül kerget,
fogócskázunk, incselkedek vele.
Hagyom, hogy majdnem beérjen,
aztán eliramlok.
Felbőszül, orrlika kitágul…
és már itt liheg.
Mindig az elérhetetlen a legizgatóbb.
Kacéran pucsítok, s hozzávágok
egy hetyke mondatot:
…Papucsot ne hozz!

2005.09.22.

Júdás

Péli Tamás festményéhez

Megkeseredett a nyálam…
előre kitervelt gyilkosságot
csókoltam a szádra.
Testvéremnek hívtál…
Mellettem aludtál,
pedig tudtad,
hogy vánnyadt lábammal
azért követlek,
hogy egy várost mentsek meg tőled.
Nem árultalak el…
Sosem hittem benned!
De már bánom a kiválasztó csókot.
Téged kereszt várt…
Feltámadás
Én?
Gyanús üzletekben
kockára vetettem
életet… halált.

Jézus az olajfák hegyén

Péli Tamás festményéhez

Én tudom,
van messzebb és több,
mint a vért könnyező
magányos sziklatömb.
A merengés szélütött apostolai
sodortatják hírnév szárnyán maguk'.
Ti nem hirdethetitek: Mi vagyunk!
Én vagyok és leszek.
Hiába loptak el egy szeget
megfeszítésemkor síró cigányok.
Mindenkor énérettem épülnek oltárok...
Bűnt követtek el,
bocsánatért járultok hozzám,
de sosem a szeretet...
az önzés útján.

Könyörögtök, sírtok...
Magamra hagytok.

Abszurd kopjafa

Nem hajamban
fejemben a hajcsat
sose feledjem
mi a dolgom
csak értetek hajtsak
vagy húzzak el
vagy a csíkot
mint a repülő
De én dárdaként
fúródom az égbe
az elmétekbe
a pirosfehérzöldbe
a nyárba
hiába küldötök
vissza Anyámba
Ő már odafenn trónol
a legszebb székbe
Ő a mennybolt
kéke-éke
arcán a holtak
sérthetetlensége
Milyen jó dolga van
Vincze Máriának
az összes szentek neki gazsulálnak
Még mindig virrasztok érte
Tetováló szalont nyitok az égbe
mások anyjáért is odavésem
SZERETLEK ANYÁM

2004.11.28.

Bennakadt szavak

Nem mondtam
Most meg minek
Bennakadt szavak ezek
Még ma is
azt a lobogást keresem
azt az örök mámort
Az aurora polarist
amely nappallá simítja a sötétet
a táj fölött lángol
tán egyszer újra szemedben
s úgy vonzza a légkör szemcséit
magához ahogy te engem
Vajon meddig hiszem
hogy visszatér az ismerős érzés
Átveszi a szóhiányos esték
hókaságát és beleragyogsz
a szívembe középen
Nem rimánkodom
Ha ordítanék se hallanád
hiszen minden rendben
A legnagyobb rendben
Mint mumifikálódott magzatom
élettelen burokban élsz
Suta szavakkal imádkozom
azt is magamban teszem
Össze ne zúzzam
tekinteted katedrálüvegét

2004.10.04.

Búcsú Péli Tamástól

Péli Tamás (1948-1994)

Oldozz fel
Én elsirattalak
Éteri dallamok zúgnak
Azóta fülemben
Nem hajamra szívemre
Szórtam hamut
Szavak szigonyait
Lődözi rám a múlt
Nem galléromat
Bőrömet szaggattam
A hűtlen maradtam
Neked már nincs határ
Tiéd a végtelen triptichon
A murális égbolton
Ma reggel is
Arany sugaraid
Törtek át a bíboron
Kéked mindig idelátszik
Szemem belekáprázik
Nem kavicsokat
Hegyeket hordok
Nehezéknek a múltra
Az újrakezdés úgy
Tántorog bennem mint Lázár
Bethániában a csodatétel után
És itt fityegek
A bűnbánat sóhaján
Mint szélsárkány
Végén színes papírboholy
És még mindig hiszek
Az egyszer választásban
A hattyúhűségben
A zigóta biztonságban
És jaktálva altatom az időt
Karomba zárva hajnal előtt
Téged kérlellek oldozz fel
Neked van hozzá jogod
Ki csontfehéren
A novemberi széthasadt égen
A legszebb hármas oltárt
Fested mit ember láthatott

…És újra Advent elé…

Némán guggolnak a napok.
Az évfordulók Tegnapok könnyében fürdenek.
Anyám újra Babits szavaival
Karácsony elé harangozza szíveinket.
Már öt éve a mennyből. Láthatatlan a tinta,
miként az aranysodrony, mely minket összeköt.

Az ég oltalmában élem túl Adventet. Itt az idő.
A megbocsátásé… Vonaglanak az emlékek...
Keresztre feszítem a szót: MegbocsÁTOK.
Nem… Nem! Nem megy!
A szemfényvesztőnek, aki fülem mögül
pénzt varázsolt elő, pedig csókoknak
vetettem oda fészket. Azt hittem cilinderéből
egy Embert emel ki, de kezében nyúl ficánkolt…
A publikum nevetett. Ezt kapd ki! Ezt neked!
Nem. Nem! Nekem nem kell!
Zsibbadtra vertem mindkét tenyerem
Vastaps… és közben némán sírtam
Uram, hát ennyire rossz voltam,
hogy ezt érdemeltem? ... sánta kutyát?
Tedd vissza! Mondd újra: Csiribu-csiribá…

Nem változik.. Senki…az marad… Mindenki.
Anyám csak harangozik. Mindegyre azt veri
az égre: Itt az idő: megbocsátani…
Jézus szent nevére! Örökké vérző sebeire.

Koszorút fonok az asztalra, megint,
ahogy minden évben. Fanfárok dala..
a 'szeretlek' gyolcs volt, elnyűttem…
Fehér a gyertya akár a hó. Rogyadozik hitem.
Mellemet feszíti a bennrekedt szó
Anyámért… Az Isten szerelmére!
Halottaimért… Kiket oly nagyon szerettem.
Miatyánk ki vagy a mennyekben…
Én itt a földön hadd legyek Ember!
Adj (f)eloldozást! Könyörögve kérlek!

Egy percre a párkák kezében az orsó megáll.
Összekuszálódik a fonál… Ők sem tudják
Eleje vagy vége. Akkor én honnan tudnám
Uram? Miért nem küldesz jelet?
Nagyobbat nem lehet… Csettintésedre némult el
a Költő, a vígkovács. Árván maradt a toll.
Félrenyelt korty maradt… és az asztalon félig telt pohár.
A mennyország kapuja tárva. Jövünk-megyünk.
Kinek… mikor… Zörgessetek…
Én oly régen verem… hiába Uram.

Nem jön az egy szó a számra.
A tanítást megérdemlem. Háborúban áll bennem
Hit-remény-szeretet…Tíz pontod közt botorkál szemem

Anyám mindegyre harangoz.
Engedetlen széllel száll a szó:
Mindennapi vétkeimet…

Kenyér helyett köveket ettem. Azt adtál.
Mi végre legyek mindig én a jó?
A gyertya sercen… Vége.
Nem. Nem! Nem lehet! Ne Őt, inkább engem…
Majd akkor meggyónok… Anyám veszettül harangoz.
Hóvihar dörgedelmez. Nem érzek hideget.
Hibernált szívemre hiába törnek
az elemek. Érzéketlenre hűltem…
Ha azt az egy szót kimondom, felolvadok.
Kegyelemteljes ünnepeket!
Krisztusom, kegyelmezz, bűnös vagyok!

Mindörökké… Legyen... Megbocsátok…
Csak legyen már vége, és legyen Ámen…
És ne legyen több halott.

Anyám szíve elnémult, többé nem harangoz.
Mennyei ajkát érzem, viszi arcomról
utolsó könnycseppemet, és csókja nyomán
felragyog homlokomon
az aranyháromszög, az angyali áldás...
...és az Isten Veled.

Agárdon most

Agárdon most
sárbölcső ringatja
az újszülött tavaszt
Ház és terasz
elhagyatottan bámészkodik
Fűz barkás hajába
böjti szél akad
Anyám kendője
megtépázott holló
Ölelésből hanyatló szárnya
soha vissza nem térő
gazdáját várja
Lakatlan hidegben
téglák közül pergő
homokszemeket köt
rózsafüzérbe az idő
Szívet tépő némaságban
minden a hagyott helyén
Még sincs semmi rendjén
Az ajtón már nem nyit be soha
kinek kéznyoma és álmai
rekedtek a falak közé